Ha a közösség ábrája szerint akarnám elemezgetni magamat akkor a következő a helyzet: Most egy picit amazonos a működési elvem, kiírom sértettségemet, bosszúságaimat a világ felé, de közben úgy érzem, hogy ez hasznos. Keresem, hol lehetek hasznos, mi az, ami lelkesít. Az írásban mindkettőt meglelem. Utunk folyamán a korszakos ábra szerint több mélypont van, ebből a ráció halála a legdurvább. Itt egyedül van az ember, a sötétben, azt szokta mondani Joós István. Megéltem-e már a ráció halálát? Bevallom, gőzöm sincs, mert sok esetben jellemzőek rám a ráció halála körüli állapotok, de valahogy még nem forrt ki bennem a Részes Hölgy. Elengedni már ezer éve el tudom az olyan kapcsolódásokat, amik nem visznek előre, amikben elfogytam, de mégis van még némi Amazonos küzdelem bennem, hogy márpedig én aztán jól akarom csinálni, jól megmondom a magamét, mert mondjuk kib@szott velem valaki, megküzdök bárkivel. Ezzel sincs baj. A hasznosságomat még nem találtam meg, de bevallom őszintén, nem igazán keresem, mert egyébként minden lelkesít. Tehát nem vagyok egy befásult, régimódi, hagyományőrző, unalmas pics@. Ha az lennék, hogyan a búbánatba tudnék fejlődni? Aki életunt, az nem lelkes és nem is tud lelkesíteni másokat.

Fel adtad-e magad?

‌Ha őszintén kellene válaszolnom a kérdésre, egy határozott nemmel válaszolnék. Sosem adtam fel a vágyaimat, a boldogságomat, sosem köptem szemen magam. A legnagyobb önmegcsalás, ha A-t gondolsz, B-t cselekszel, de C-t érzel. Hogy hogyan lehet itt rendet rakni? Szívből, megérzések mentén. (Ezért fontos az önismeret) Persze úgy, hogy közben már le van csupaszítva róla minden negatív dolog, ilyen a félelem, az elvárás, a megfelelési kényszer... stb. Ha azt vesszük, soha a büdös életben nem féltem. (Kivéve a vezetéstől). Olyan dolgokra gondolok, hogy nem féltem az egyedülléttől, mert anyámék kiskoromtól kezdve elmagyarázták, hogy nekik dolgozniuk kell és vigyázzak a házra és magamra. Kis sz@ros 9 éves voltam, amikor egyedül hagytak a szüleim az ezer négyzetméteres telekkel rendelkező otthonomban. Emlékszem, hogy rendeltem a zsebpénzemből pizzát magamnak. Vagy ott van a szüleim válása, amit én egy nagyon jó tanításnak gondolok és lényegében ennek a feldolgozása és megértése kezdte el megformálni a hitemet. Nem azért nem akarok gyereket, mert valójában magamat hibáztatom a szüleim válása miatt. Nem! Rendelkezem annyi önismerettel, hogy tudjam azt, az én személyiségem alkalmatlan egy ilyen szerepre. Meg igazából félek is a szüléstől. Ezt sokat vizsgálgattam, hogy mitől lehet, és persze ezt is egy régebbi sérelemhez vezettem vissza: általános suliban csúfoltak, mert dagi voltam. És látva a mostani anyukákat, kismamákat - bocsánatot kérek előre is , ha valakit megsértek ezzel - , de sajnos elég sokat szenvednek túlsúly miatt, amit ugye nem tudnak leadni, mert a gyerek minden idejüket felemészti. Én meg amúgy is örülök, ha hazaérek a melóból és elheveredhetek. Lusta és kényelmes dög vagyok ilyen szempontból. Ahogy a munkahelyemet is úgy választottam meg, hogy kis energiabefektetéssel egész jó pénzt kapjak. Na ugyanez a hozzáállás itt is. Lóf@szt fogok én házicseléd lenni🤣🤣🤣 Kissé önzőnek tűnhet ez a hozzáállás, de nem vagyok a saját magam ellensége, ismerem a képességeimet. Most azon dolgozok, hogy a magamban kialakított, hagyományos párkapcsolati mintáról alkotott képet megreformáljam. Az Ízek, imák, szerelmek című filmben van egy rész, amikor a férfi magyarázza a nőnek, hogy ők ketten valójában a peremen élnek: ” Antevasin vagyok, aki szakít a hagyományos családi élettel , hogy a megvilágosodást keresse”

És ha megnézzük, akkor az összes nagy koponya szinte "magányosan" élte mindennapjait. De leszögezem, tényleg nem tartom magam okosnak, tanultnak, végzettségem meg pláne nincs, de mégis sokkal átfogóbb a gondolkodásom, főleg az emberi kapcsolatok terén, mint akárki másnak. Lehet, hogy valamelyik pszichoanalitikus ipse reinkarnálódott bennem, hisz olyan pontos és erőteljes megérzéseim vannak bizonyos dolgok kapcsán, hogy sokszor meglepődök magamon., de tudom, hogy amiért kiálltam, amit mondok az hitelesen hangzik a számból, mert úgy is cselekszem. Az önfeladásnál ez már kaotikusabb, hiszen ott általában A-t mondok és B-t cselekszem. Az önfeladás szerintem azt jelenti, amikor A-t mondok, B-t cselekszem, de tudom azt, hogy a C lenne az észszerű, s közben a D megoldást érzem belül. Ilyenkor beszáll a partiba a racionalitás is a megfelelési kényszer és az érzések mellé. Önfeladásról akkor beszélünk, amikor feladom a vágyaimat, az álmaimat azért, mert félek attól, hogy egyedül maradok, nem fog senki sem szeretni és elfogadni stb…. Persze sokan önzőnek titulálják azt, aki meg meri valósítani az álmait, céljait. Aki az álmait követi, annak bizony bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a negatív erőket, károgókat ,esetleg az irigyeit, rosszakaróit visszaszorítsa. Aki viszont ténylegesen beleállt, azt már megállítani nem lehet. Mint ahogy engem sem. Nem érdekel, Gipsz Jakab mit gondol rólam, nem érdekel, hogy az álmaimhoz vezető úton kivel rúgom össze a port, kivel kell megszakítanom a kapcsolatot, mit kell feladnom. Nem érdekel semmi, csak megyek az után, amit a megérzéseim súgnak. (És milyen jól tettem, hiszen, ha nem ezt csináltam volna, nem jutottam volna el idáig). Aki ezt önzőségnek könyveli el, az még nem nőtt fel a feladathoz és nem tanulta meg tisztelni saját magát. Nem tapasztalta meg a veszteség keserű ízét, nem tudja, hogyan kell feltápászkodni a padlóról, soha nem volt még egyedül a nehéz időkben, amikor az összes múltbéli démonnal le kell ülni egy asztalhoz. Az önfeladásról azt hiszik a gyáva emberek, hogy ők akkor egy jobb cél érdekében feláldozták önmagukat és azt hiszik, hogy ettől megbocsátatatik az addig elkövetett bűneik. Tehát, aki feladja önmagát, annak lelkiismeret-furdalása van, ergo sunyít. Csak az a baj, hogy önmaga előtt mismásolja el a dolgokat, jól be is csapja önmagát. Szívás ez, mert voltam benne én is. Viszont két út van: Felemeled a plöttyedt seggedet és teszel ez ellen vagy hagyod, hogy a félelmeidtől vezérelve csicskát csináltass magadból?