Gondolatok a szerelemről
A legnagyobb szerelem mindig váratlanul jön. Kérdezés nélkül beb@szódik az életedbe, mint egy atombomba és fenekestül felforgat mindent. Tudjátok, mint a filmekben.
Nem vagyok nagy álmodozó, és mérhetetlenül romantikus alkatnak sem vallom magam, azonban van egyfajta hitrendszerem a szerelemről, a minőségéről. Arról, hogy mit „kellene” érezni (nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam érthetően).
Azt mondják, az ember többször is lehet szerelmes az életében. Valóban, így van, ezt tapasztaltam már én is, de nem mindegy a kapcsolat minősége, milyen életkorban vagyunk stb. Szerintem a legtöbb ember kamaszként azt hiszi, hogy akkor volt igazán szerelmes. Én ezt parasztvakításnak gondolom, ugyanis fiatalabb korban még nem pakolódik rá az emberre annyi mocsok, ezért tisztábban tudja megélni a dolgokat. A kutya ott van elásva, hogy ahogy telnek az évek, egyre jobban sérülünk, egyre több problémát kell megoldanunk, és ezek a negatív együtthatók változásra kényszerítenek minket. Akár a tökéletes ellentétévé is válhatok annak az embernek, aki mondjuk 10 éve voltam. Ezt rohadt nehéz megemészteni ám, főleg annak, akinek gyenge a gyomra az ilyesmihez. Nincs kiforrott személyiségünk, de beleugrunk kapcsolatokba, mert tapasztalni akarunk, szeretni és szeretve lenni. A legjobban akkor tudom szemen köpni magam, amikor azért maradok együtt valakivel, mert félek az egyedülléttől. Itt már megalkuszok az ördöggel, beérem kevesebbel és élet-unva várom, hogy elteljen haszontalan kis életem…. Az ilyen embernek mi járhat a fejében ilyenkor? Isten lássa a lelkemet, hogy szeretném ezt megérteni, és tök jó lenne erre a kérdésre választ kapni!
Létezik egy olyan szerelem mindenki életében, amire még 99 évesen is emlékszünk. Az élet fura anomáliája, hogy ez a szerelem az esetek döntő többségében sosem az illető házastársa volt. Vajon miért alakulhatott ez így? (Nem olvastam ezzel kapcsolatban tanulmányokat, statisztikát, azt itt leírtak a saját elmém szüleményei) SENKI NEM AZZAL VAN, AKI NEKI RENDELTETETT! Ez nagyon régen csúszhatott el, még abban az időszakban, amikor a házastársakat a szülők választották ki aszerint, hogy milyen családból származik. Természetesen akad ellenpélda is bőven, amikor a szerelmesek elszöktek, mégis roppant elenyésző ez a szám összességében. Azok akik elszöktek, tudtak normális családi mintát adni a gyermekeiknek, míg azok, akiket kényszerítettek, azok a káros mintát fogják továbbadni, miszerint, úgy van rendjén, hogy azt a rózsát szagolod, amilyet szakítottak vagy szakítottál elsőre... És így száll tovább ez az „áldás” és „átok” generációról generációra. A mai modern, felvilágosult világ még szenvedi üknagyanyáink és üknagyapáink hagyományos, berögzült, földhözragadt mintáit, de hála az internetnek és a globális nyitottságnak, egyre többen elkezdtek kiszakadni ebből az erkölcsi fertőből. Egyre több a válás, egyre jobban kitolódik a házasságkötés, családalapítás. A szüleim generációja kezdett felébredni.
Az elváltak életkor szerinti összetételében jelentős változások történtek az elmúlt néhány évtizedben. Ezek általános jellemzője, hogy egyre idősebb életkorban bontják fel házasságukat a párok. Míg 1990-ben a nők a 30-as éveik elején váltak el leggyakrabban, addig az ezredforduló óta ez az esemény áttolódott a 40–49 éves korcsoportra. Az elmúlt közel három évtizedben több mint kétszeresére emelkedett a 40-es életkorukban elvált nők aránya, de jelentősen, csaknem háromszorosára nőtt az 50-es éveikben házasságukat felbontó nők aránya is. Ezzel együtt a 35 év alatti női korosztályban kevesebben váltak el. 1990-ben a nők több mint egyharmada a 20-as éveiben járt a válás kimondásakor, 2017-ben viszont kevesebb, mint 9%-uk tartozott ebbe a korosztályba. Hasonló jellegű változások történtek az elvált férfiak körében is. Míg 1990-ben a férfiak kétharmada 40 évnél fiatalabb volt a válás idején, addig arányuk 2017-re megfeleződött. A férfiaknál korábban is a 40-esek körében volt a leggyakoribb a válás, arányát tekintve azonban ez az életkor egyre dominánsabbá vált, hasonlóan az 50-es éveikben járó elváltakhoz, akik 2017-ben a második leggyakoribb korcsoportot képviselték az elvált férfiak körében. 2017-ben a házasságok stabilitása – a házasfelek kombinált korcsoportját tekintve – a 40-es éveikben járó pároknál volt a legkritikusabb, mivel a válások több mint egynegyedében (28%) mindkét fél ebbe a korcsoportba tartozott. Az elváltak életkorának emelkedése szorosan összefügg a házasságra lépők átlagos életkorának növekedésével… (forrás KSH)
A számok is bizonyítják, hogy a teóriám valamennyire megállja a helyét, ugyanis ez a szabad világ elkezdte átformálni az emberek gondolkodását, új mozgalmak, új világszemléletek sokasága zúdult az emberiségre, ami sokakat felébresztett.
Persze még vannak földhözragadt emberek, akik népszerűsítenék ezeket a régi eszméket, ami alapjában véve teljesen rendben van, de attól függetlenül bele fog törni a bicskájuk. Aki szarból akar várat építeni, az ne várjon csodákat. Lehet bizonygatni, lehet az árral szemben úszni, lehet ragaszkodni. Nem az fogja megszívni, aki ezt az ideológiát követi, hanem a gyereke. Sőt! Megkockáztatom, hogy a legnagyobb vesztes az ilyen ember gyerekének a párja lesz.
Én mindig is azt vallottam, hogy csak szerelemből érdemes házasodni. És én ezt be is fogom tartani, nem fogok olyan embernek igent mondani, akinél nem érzem 100%osan őszintének. Sokan itt b@sszák el, mert elveszik/hozzámennek ahhoz, akivel már ősidők óta együtt vannak, annak reményében, hogy a házasság majd új színt visz az amúgy már ezer éve megfakult kapcsolatukba. Aztán sokan ilyen indíttatásból vállalnak gyereket is. Nem azért, mert ő lesz a szerelmük gyümölcse, hanem tőle várják a megváltást. Aztán ki is derül sok esetben, hogy ezek a dolgok csak álcák voltak, a szekrény tele van csontvázakkal, amihez meg egyébként ragaszkodnak, mert: „Úristen, hát annyi mindent megéltük már együtt!” „Az a sok emlék...” (Szarkasztikus fejhangon affektálva mondom) Blablabla…. Duma, duma, üres duma, hogy meggyőzze az ember saját magát, miért kell folytatni az amúgy már halott kapcsolatot. Aztán egy valag pénzt kidobnak párterápiára, de náluk az sem segít, ez csak tüneti kezelés. Az igazi szerelmes pároknál, akik tényleg azzal a mindent elsöprő szerelemmel lángoltak egymás felé, úgy gondolom, nincsenek problémák. (Jó, jó vannak nézeteltérések, de nem erre gondoltam most) Az ilyen pároknál maximum néhány óráig tartó orrolás van, és túllépnek a másik viselkedésén, győz a szeretet, a megértés. De ugyebár semmi sincs ingyen, mint ahogy ezért a szerelemért is tenni kell. Hiába érezzük magunkban. Egy ilyen nagy szerelem hatással van mindenre. Az illetőre, a környezetére, a lelkére, a személyiségére, olyan pozitív energiákat mozgósít az emberben, hogy ember legyen a talpán, aki ezt kontrollálni tudja. De pontosan ez az erő az, ami teremtésre sarkall. Teremteni pedig csak a semmiből lehet. Ha már van valami a teremtés építkezési területén, azt le kell rombolni, legyen szó , régi kapcsolódásokról, egy meglévő házasságról, házról, munkáról, bármiről. Ehhez kell bátorság is, amit vagy örököltünk vagy nem. És itt vissza is kanyarodtam az „áldáshoz” és az „átokhoz” . Ehhez még mindig szükséges némi önismeret, tenni akarás és fejlődésre való hajlandóság. Ám van akinek megéri a fáradságot, van akinek nem. Nem az én dolgom megítélni. Ki fog derülni, mert aki nem azt tette, amit a szíve súgott, annak a halálos ágyán így fognak kezdődni a gondolatai: „Mi lett volna, ha...”