Hiszel-e eléggé?
Ja, amúgy a Zsolti álnév. Énakadémiás berögződés, hogy minden pasi Zsolti. :D
Mindenkinek van egy belső mozgatórugója, egy olyan megfoghatatlan valami, ami belülről irányítja és azt úgy nevezzük, hogy hit. A hitet sokszor elvekhez és erkölcsi normákhoz kapcsoljuk, pedig voltaképpen nem más ez, mint az egyén belső iránytűje.
A minap egy beszélgetés alkalmával az ismerősöm megfogalmazta, hogy hisz az igaz szerelem erejében, abban, hogy a másik iránt érzett szeretet/szerelem adja egymás felé a tiszteletet, az elfogadást és hogyha szeretünk valakit, ahhoz semmi sem fogható. Akkora pozitív hatással van az ember életére, hogy megnövekszik tőle a munkahelyi teljesítmény, sokkal segítőkészebb, kedvesebb, figyelmesebb lesz a többi embertársával. Abban hisz/hiszünk (teljesen pontosan azt fogalmazta meg, ami az én belső mozgatórugóm is), hogy a szerelemnél, a férfi-női kapcsolódásnál nincs magasztosabb erő, hisz ebből az energiából, közösen teremtünk otthont, békét. Mindent. És ez valóban így van. Vajon el tudjuk-e ezt akkor is hinni, amikor beüt a krach, és nincs már velünk a szeretett személy? Amikor elhagynak minket, teljes reménytelenségbe és hitetlenkedésbe fordulunk át. És ahogy egyre több emberrel beszélgetek az ÉA-n, ezt tapasztalom. Kérdésekben is megnyilvánul:
Hogy hihettem neki?
Hogy dobhatja el mindazt, amiben hittünk?
Nem hiszem el, hogy ez történt!
Félelmetes felismerések ezek, hogy valójában nem az fáj, hogy elhagytak, hanem konkrétan a bennünk felépített hitrendszert bombázták le.
Az ÉA-n van egy korszakos rendszer, aminek alapján meg tudjuk érteni, hol tartunk, mi történik velünk, és ennek segítségével tudunk dolgozni az előrelépésen. A ráció halála után tartok, de még a hit ugrása előtt. (ráció=észszerűség). Az utóbbi napokban sokat agyaltam azon, hogy mikor alakulhatott ki bennem annak a hitrendszernek az alapja, amire egyébként sok hamis dolgot is rápakoltam, s a választ meg is kaptam: még valamikor kislánykoromban. Valamelyik hétvégén a tévében az Aladdin ment és egyből felkaptam a fejem egy mondatra: „Nem megyek olyanhoz hozzá, akit nem szeretek” (Jázmin hercegnő mondta az apjának). Kislány korában mindenki egy kis hercegnőnek érzi magát és álmodozunk, hogy „jön a herceg fehér lovon”. Nem mondom, hogy nem manipulálták az agyunkat ezekkel a mesékkel, de még mindig normálisabb ez a minta, mint a mostani. (Nem kívánom részletezni…) Úgyhogy a mi generációnk (25 évtől, nagyon jó indulattal 35 évig) ezért is nyomja egyedül. Nincs bajba jutott „hercegnő” a feminizmus miatt ezáltal nem is tud eljönni a „herceg fehér lovon”. Valahol hibás ez a hitrendszer is. A minap édesanyámtól kérdeztem értetlenül, hogy ők (45-55 év) el mertek válni, ki mertek szállni a fosból a szarból, addig az utánuk lévő generáció (35-45év) miért nem. Miért van ekkora szakadék a szüleink és a köztünk lévő generáció között? Illetve a saját generációmon belül is miért ekkora azoknak a száma, akik egyedül vannak? Nők is. Férfiak is. Anyám egyszerű választ adott erre: megszűnt a katonaság. Ha jobban belegondolok, a katonaság által elsajátították a férfias jelleget: döntéseket kellett hozni, felelősséget kellett vállalni a tetteikért stb. Az apámék után lévő generáció csupa papucs: ha valamit akarnak magukért tenni, arra rá van mondva, hogy „egy önző g*ci vagy, mert nem gondolsz a családodra, a testvéredre, anyádra, apádra” Blablabla...” A miénk meg érzékeli a problémát, tnem érzi önzőségnek, mert a szüleink még értelmes, döntésképes felnőttek tudtak lenni (a hibáik ellenére is), megvannak bennünk a #kurv@nagyfelismerések, de a kettőnk között lévő generáció tolja ránk a faszságait és ez káoszt okoz. Az ismerősömnek említettem ezt, aki 42 éves (tehát közelebb áll már anyukámékhoz) és ő megerősített ebben. Ő is azt tapasztalja, hogy ez a 35-45 éves korosztály valahogy földönkívüli. És ez az ami miatt meginog a hitünk. Az enyém legalábbis teljesen, mert Zsolti a „földönkívüli” generációból való, mert azt látom, hogy hiányérzetből épít fel egy egész hitrendszert magában, amivel én nem tudok azonosulni. Sokat bántottam magam és még a saját emberségemet is képes voltam megkérdőjelezni! Ő meg az én hitemben kételkedik. Elkezdtem rajta dolgozni. Mi a zsigerileg igaz? Mi az, ami csak úgy belekerült és mérgező? A szüléssel és a gyerekekkel kapcsolatos megnyilvánulásaim mind a kukába kerültek. S mi az igaz? A gyerek a szerelem gyümölcse. A férfi-női minőség. Az igaz szerelembe vetett hit. És hogyan vagyok képes a történtek után azt állítani, hogy a hitem igaz? Onnan, hogy nem kell észérveket felsorakoztnom a létezésének bizonyítására, elég csak emlékeznem és éreznem.