Miért van bűntudatom?
Nagyon furcsa dolog történik velem mostanában. Kezdek jól lenni, jövök ki a gödörből és mégis folyamatosan nyomaszt belülről valami. A bűntudat. Hogy merek előre menni, hogy merek fittyet hányni a múltra, arra akit szeretek?
Aztán jön az ego, beszól: "Ő volt az, akinek nem kellett a közös jövőnk, ő volt az aki lemondott rólam, még annak ellenére is, hogy én mondtam ki, hogy legyen vége." "Kedves (cinikus hanglejtéssel) Zsolti éli a kis idilli, családi világát és sz@rik a fejemre! "
És itt kapcsolódik be egy másik gondolat, hogy aki képes ekkora tapló módon viselkedni velem, az megérdemli azt a szerelmet, amit adtam neki? (arrogancia és ego lvl 5000) Ettől függetlenül értem, hogy hol tart a saját életében (amiről neki halvány fingja sincs, mert a gyerekekbe menekülés miatt (direkt írom így) nincs ideje az önismeretre). Emellett azt is tudom, én miben és hol vagyok elakadva és halvány lila gőzöm sincs, hogyan tudnék ebből kikecmeregni.
Kapcsolódás…. Már a gondolatba is belebetegedem…. De csinálom, mert túl kell élnem, viszont dacból. Nem szívből csinálom és fos embernek érzem magam ez miatt, mintha kihasználnék másokat. (Én sem vagyok különb) Nyitok, kikukucskálok és visszazárom az ajtót, mert nem tetszik odakint. Nem tetszik, ami/aki fogad odakint. Egy dologért jönnék ki. Ha ott lenne az a férfi, aki megtette, amit meg kellett, eleget volt egymagában ahhoz, hogy megtalálja az erejét.
Próbáltam elvágni tegnapelőtt azt a szálat egy meditációval. Nem egy kisollóval próbálkoztam, hanem egy bazi nagy sövényvágóval. Ordítottam, mint aki elevenen nyúznak, amikor elképzeltem, hogy felemelem. Potyogtak a könnyeim, becsuktam a szememet, és csattintottam egyet az ollóval. (Azt nem láttam sikerült-e elvágni a szálat) Akkora trauma volt ez, hogy még dolgozni sem mentem. Talán ezt túl korai volt megtennem. Az is meglehet, hogy egyszerűen lehetetlen elvágni ezt a szálat. Ma éjjel róla álmodtam és sírva keltem, mert érzem, hogy tudja, mit művelek. Hogyan erőszakolom meg magam. Hogyan csinálom azt, ami ellen az összes sejtem tiltakozik. Én meg csak megyek folyamatosan a komfortzónából kifelé és próbálom ezt az irgalmatlan bűntudatot legyőzni magamban. De talán nem kellene harcolnom ezzel sem….
És jött egy jel, ami megerősített, ami visszatérített a helyes útra, visszaadta a hitemet:
Azt érzem igaznak most, hogy visszahúzódom még egy kicsit abba a szobába és figyelek.. Talán túl korai volt még kikukkantanom. Még nem jött el az én időm…. De egyszer el fog.