Jól vagy?
Mit jelent jól lenni? Sokan szeretnének jól lenni, de közben amikor jól vannak, nem élik meg a pillanatot, hiszen akkor is valami beárnyékolja a pillanatnyi boldogságot. Jól lenni annyit jelent, hogy békém van a világgal. Nem pörgök a kib@szott covidon, nem b@szom fel magam a munkában - ha igen, akkor is csak néhány pillanatig- , nem ostorozom magamat a múltbéli hibáim miatt. Béke van bennem. El tudom fogadni, hogy a változás állandó és tudok hozzá úgy alkalmazkodni, hogy jól legyek eközben.
„Ami jön, fogadom. Ami megy, engedem” Örlős Gábor
Ma azon gondolkodtam, hogy már kamaszkorban megtanultam alkalmazkodni a változáshoz és a változásnak a pozitív oldalát nézni. Szemléletes tapasztalat részemről ez a szüleim válásának megélése. Amikor már az 500. éjszaka ébredtem arra, hogy a szüleim morognak egymással, kíváncsiságból kiültem a lépcső tetejére. Akkor jöttem rá, és értettem meg, hogy azt a bizonyos meghitt, jópofa családi idillt, ami körülvett, miért éreztem hamisnak, illúziónak. Mert az is volt. 12-13 évesen megvolt a magamhoz való eszem, de egyébként is a gyerekek megérzik egy idő után, hogy a szüleik átb@sszák őket. Mindegy, én nem szóltam egy jó darabig, hogy tudok a napi szinten zajló éjszakai diskurzusukról. Mi tagadás nem lehetett nem észrevenni, mert anyám szinte azonnal átköltöztette apámat a vendégszobába. Aztán amikor bejelentették, hogy elválnak, nem is sírtam. Inkább egyfajta megkönnyebbülést éreztem, hogy végre megszűnik már ez a feszült légkör. Persze elcipeltek pszichológushoz, mert a suliban romlott az átlagom, ami nem azért volt, mert ők váltak, hanem mert az első szerelmi csalódásomon estem túl. (Itt azért mindenki önző a maga módján kicsit: Én azért, mert leszart@m, hogy a szüleim válnak, a szüleim meg azért, mert azt hiszik én miattuk vagyok kibukva.) Természetesen ebben az évben nem ez volt az első nagy változás, ez már csak a desszert volt az augusztusi költözés és a szeptemberi iskolaváltás mellé. Nekem 12 évesen olyan változásokkal kellett szinte egyszerre szembenéznem, ami egy gyengébb lelkületű kamaszt jó hosszú időre száműzet a pszichológushoz. (Ez betudható annak, hogy már kisgyerekként edződtem. Egyke voltam, sokat voltam egyedül, csúfoltak az általános suliban, egyszóval voltak már csontvázak a szekrényemben.) És nagyon hálás vagyok a szüleimnek így utólag, hogy gyerekként nem kíméltek, nem takarták el az igazságot a világról, hogy hagyták megtapasztalni kiskoromtól kezdve a rossz dolgokat is és nem lettem ettől rossz ember. Ha pátyolgattak volna és óvtak volna a „mocsoktól”, akkor most úgy érzem kurv@ nagy bajban lennék. Vagy lettem volna a fiatal felnőttkor küszöbén, amikor kikerülök a kis illuzórikus világomból a valóságba.
Azt nem tudom őszintén kijelenteni, hogy mindig jól voltam, mert voltak rosszabb (sőt egy nagyon rossz) időszakom is, de a túlélési ösztön mindig bennem volt. Amióta járok a közösségbe jobban értem a 20-25 éves énem működését, miért volt rohadt sötét minden, miért tettem azt, amit. Kerestem magamat, az utamat és ehhez bizony sokszor fájdalmas pofonokra, harcra és tapasztalatra volt szükség. Ezért fontos merni, akarni, tudni és tenni, ahogy ebben a dalban is elhangzik. Road – M.A.T.T.
A Camino óta érzem ezt a megnyugvást magamban és ezzel a békével el tudom fogadni a világ történéseit és már abszolút nem foglalkoztat sem a járvány, sem a politika. Most ezzel a békével (és legfőképpen a tapasztalataimmal) tudok segíteni másokon és a küldetésemnek érzem azt, hogy a közösségben segítsek az embereknek. Ha mással nem is, de egy kedves szóval vagy bármivel. Jól vagyok.