Kérdések és válaszok
Milyen álmaid és céljaid vannak jelenleg az életedben?
* Szeretném a férfi-női kapcsolódást egy sokkal magasabb szinten megélni. Megteremteni az egységet, amelyben kölcsönösen tiszteljük, megbecsüljük és szeretjük egymást. Amelyben önfeledten önmagam tudok lenni, korlátok nélkül. Merni őszintének lenni szorongás nélkül. Feltétel nélkül, elvárások nélkül szeretni a másikat. (Ez az utolsó kérdésnél össze is törik)
* Merni kiállni önmagamért és azért, amiben hiszek, BÁRKIVEL szemben.
* Olyan családot alapítani (ne hagyományos módon képzeljük el), ahol az alábbi értékeket képviseljük: elfogadás, feltétel nélküli szeretet, férfi-női minőség fontossága, szeretetben gazdag közeg, segítőkészség családtagok
Miért ezek az álmok és célok fontosak neked?
Ezeket érzem a legközelebb önmagamhoz. Úgy érzem, hogy az alábbi álmok és célok megvalósítása a küldetésem, aminek hatására sokkal jobb ember, nő válik belőlem, illetve ha ezeket az értékeket képviselem, az utókor számára egy sokkal élhetőbb világot teremthetek.
Mi tart vissza téged ezektől az álmoktól?
* A halogatásaim. A fejemben lévő gondolatok, amik szerint: „Nincs itt az ideje”, „Majd holnap”, „Majd ekkor meg akkor...” Többé nem hallgatok ezekre. Nincs majd! A majd jövő, ami képlékeny, vagy eljön vagy nem. MOST van! Itt és most kell megtennem az álmomhoz vezető apró lépéseket nem holnap, holnapután esetleg egy hónap múlva.
* Mindig azt hiszem, hogy a másik ember ugyanúgy figyel rám, mint ahogy én rá. Példa: Ha én felb@szom magam valamin, vagy valaki felidegesít, azt sosem töltöm ki a másik emberen (lehet az egy kollégám, főnököm, anyám, tök mindegy), inkább elvonulok. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az emberek nagy része nem olyan, mint én és a saját naivitásom és empátiám miatt a másik embert nem piszkálom, ha tudom, hogy rossz neki. Velem ki foglalkozik, amikor én sz@rul vagyok? Ugyanúgy meg/betalálnak… Úgyhogy a nógrádi szeretetszolgálat mától befejezte a jótékony tevékenységeit, hogy azt nézi, szegénynek rossz a kedve, inkább nem kötök bele én sem, pedig van vele problémám. Itt az ideje, hogy érvényesítsem végre a saját érdekeimet, és ne a másokét helyezzem mindig előtérbe, mert ezzel mindig megszívtam.
Sorold fel az 5-10 legfontosabb dolgot az életedben!
Barátság, szerelem, sport, hobbi, közösség(család és egyéb csoportok), tanulás (folyamatos érdeklődés az új dolgok iránt), egészség
Mennyi időt szánsz a felsorolt dolgokra az életedben? (1 – kevés, 10- rengeteg)
barátság – 5
szerelem- 9
sport- 8
hobbi – 6
közösség – 6
tanulás – 10
egészség - 9
Mi az, amit megtehetsz azért, hogy elégséges figyelmet és időt fordíthass a számodra fontos dolgok elérésére? Sorold fel őket és válassz ki közülük kettőt, amit holnaptól meg is teszel.
* Kevesebb tanulás, kevesebb agyalás, több mozgás! - Ez az egyik választott dolog.
* Több kreatív, teremtő munka
* Több időt fordítani a családra, közösségre
* Barátokkal közös progamokat szervezni. Meglátogatni Hannát, Anitával elmenni csavarogni.
* Visszavenni az olyan cikkek olvasásából, videók hallgatásából, amik elszakítanak a valóságtól. Hinni abban, hogy a jelenlegi tudásom elég és semmivel nem vagyok hülyébb vagy okosabb a másik embernél és a másik sem hülyébb vagy okosabb nálam. - Ez a másik választott dolog.
* Kevesebb film, telefon, sorozat, több természet, csend, mozgás
Jellemezd magad 3 szóval:
* kíváncsi
* humoros
* együtt érző
Hogyan változott a személyiséged gyerekkorod óta?
Sokat csúfoltak a suliban és apám is sokat kritizált, ezért felvettem egy álarcot, ami később megvédett a fájdalomtól. Amikor ráébredtem arra, hogy mindez nem én vagyok, nem találtam a helyem, ugyanis eléggé megszoktam és bele ivódott a mindennapjaimba az fajta viselkedés, amit az elmúlt 10-15 évben kitaláltam magamnak. (lázadó, nagypofájú, bunkó, érzékeny a kritikára) Néha nem tudom, ki vagyok igazából, mert a régi énem árnyékai folyamatosan visszatérnek, de hiába, nem tudok velük azonosulni. Egy férfi látta meg az igazi valómat, akivel még most az ismerkedő fázisban vagyunk (mármint magammal... tudom, tök olyan, mintha skizo lennék). Zavar, hogy ő lát engem, én meg nem mindig tudom pontosan meghatározni saját magam. Gyerekkorban legalább meg tudtam mondani pontosan, hogy milyen a személyiségem, ki vagyok én. Ma csak azt tudom, ki szeretnék lenni. Az is valami…
A személyiséged emlékeztet valamelyik szülődre? A feladatot kiterjesztheted a nagyszülőkre vagy bármely olyan felnőttre, aki gyermekkorodban hatással volt rád.
Apám nem igazán szerette a konfliktusokat, inkább lenyelte és elengedte a dolgokat. Szeretett sokat gondolkodni az élet nagy kérdésein és örömét lelte a saját keze által alkotott dolgokban. Maximalista, soha nem érte be kevesebbel és képest volt a saját boldogsága érdekében nehéz döntéseket meghozni. Büszke vagyok arra, hogy rá hasonlítok.
Milyen tulajdonságokat csodálsz leginkább magadban?
Csodálom a türelmemet és a kitartásomat. Elsőre nem ítélek el senkit és teljes bizalommal fordulok embertársaim iránt. Máshogy gondolkodom, mint a legtöbb ember és pozitív az életszemléletem.
Mi a legnagyobb gyengeséged? Ide felsorolhatsz minden olyan tevékenységet, területet, amiben nem vagy jó, vagy igyekszel elkerülni. Az életed minden területéről hozz példát.
* naivitás
* túlzott empátia
* önszabotálás
* konfliktuskerülés
* halogatás
* maximalizmus (ez inkább hátrány, mint előny)
* megfelelési kényszer
* szorongó (konfliktushelyzetben)
* drámázás (ohh, néha annyira színpadias tudok lenni)
* gyenge a történelemben
* felületes a dolgokban (nem veszem észre a részleteket)
* túlagyalás, túl élénk fantázia, fejben lakás (elméleteket gyártani mindenféle szituációkról,összefüggéseket keresni dolgokban)
* képtelen vagyok monoton munkát végezni (egy napot még kibírok)
* néha túlságosan kihajtom magam, mert sok tevékenységet végeztem egyszerre
Mik az erősségeid? Ide felsorolhatsz minden olyan tevékenységet, területet, amit szeretsz csinálni és jó vagy benne.
* Finomakat sütök-főzök.
* Lelkes, spontán és kreatív embernek vallom magam.
* Kedvelem az irodalmat és jó helyesíró vagyok.
* Szeretek mozogni, túrázni, futni, úszni.
* Remek kommunikáció képességem van, szeretek beszélgetni az emberekkel és meg is értem velük magamat. (kivéve, ha úgy érzem, hogy szorult helyzetben vagyok és az érzelmeimről kell beszélnem).
* Segítőkész vagyok, szívesen segítek másoknak. Megbízható vagyok, a barátaim bármikor számíthatnak rám, bármikor, bármiben.
* Humorommal képes vagyok az emberek arcára mosolyt csalni.
* Pazarul értek az iróniához és a szarkazmushoz, ami az őszinteségem egyik megnyilvánulása.
* Nagyon tudatos vagyok az egészségemre, a legkisebb testi bajból tudom, mire van szükségem.
* Jó nőnek és társnak tartom magam, aki képes megteremteni a férfi-női egységet.
* Nyitott vagyok arra, hogy új helyeket fedezzek fel. És elég bátor is, hogy ezt egyedül tegyem meg. Kíváncsi természetemből adódóan szeretek más országok kultúrájával, gasztronómiájával megismerkedni, ezért rengeteg utazással kapcsolatos cikket olvasok (A szakdolgozatomban anno egyes országok gasztronómiáját mutattam be). Jelenleg saját hazám megismerése, felfedezése vonz.
* Remek érzékem van a rendezvények szervezéséhez
* Az intuitív képességeim, a belső hangom, a megérzéseim eddig sosem hagytak cserben. Sokszor előre látok olyan dolgokat, amiket más még nem lát és ért.
* Nyitottságomnak és kíváncsiságomnak köszönhetően képes vagyok több szemszögből, széles látókörből látni a világot, az emberi kapcsolatokat, reakciókat, a világ történéseit, eseményeit.
Milyen dolgok ijesztenek meg?
* A világot csupán maroknyi ember irányítja és képesek uralmuk alá hajtani az egész emberiséget.
* Az emberek mennyire szemetek egymással, mennyire bizalmatlanok a másikkal szemben...
* Amikor szembesülök azzal, hogy kurvára nem olyan az életem, amilyennek anno elképzeltem és bitangul az arcomba tolja ezt minden nap. (disz iz dö fáking ríáleti) Ettől függetlenül nem panaszkodom, mert van tető a fejem fölött, melegben vagyok, ezen kívül még sok más dologért hálás vagyok. Azonban baromi ijesztő, hogy nem úgy működik pl a párkapcsolat, ahogy azt én elképzeltem. Mekkorát lehet pottyanni a csúcsról... Ott van pl Zé barátom. Zé 5 hét boldogság és mennyben járkálás után egyik pillanatról a másikra a földön találta magát. Ugyanezt majdnem én is elmondhatom magamról csak nekem egy kicsit több adatott meg ebből. Talán mi kergetünk illúziókat és a valóság pedig ez? Vajon minden ember ezt a felemelő érzést keresi? Ha igen, akkor miért nem vagyunk képesek ezt az állapotot megtartani? Az összes kapcsolatomban azon dolgoztam, hogy fennmaradjon ez az állapot, azonban úgy tűnik, óriási tévúton járok/jártam… Friss megélésem, hogy én ugyanannyi időt szakítok a másikra, a másik viszont ezt már annyira nem igényli. Sőt visszavett a figyelméből és kiváltotta belőlem azt, hogy biztos nem vagyok elég jó. Holott ez butaság. Egyszerűen csak az van, hogy nem tudom elfogadni, hogy átalakult a kapcsolat. Nem tudom már visszahozni azt, ami már „elmúlt”. Elmúltként hivatkozom arra, ami csak átalakult. Az ijesztő az, hogy nem tudom, hogy mivé alakult ez a kapcsolat. Ennyi lenne a párkapcsolat? Szerelmesek leszünk, amikor elmúlik, akkor civakodunk meg hót-biztosak-vagyunk abban, hogy a másik velünk marad, akármit csinálunk? Nem azt mondom, hogy minden csak öröm és derű, de én valahogy többet képzeltem bele…. Hát ezt nagyon beszoptam… Jobb később fölébredni és felvenni a fonalat, mint soha. Most már nem is olyan ijesztő ez a dolog, sokkal inkább valóságos. És ha már itt vagyok, és ennyire részletesen le mertem írni és be mertem ismerni magamnak, akkor folytatom. Az összes kapcsolatom ennél a résznél bukott meg és sosem tudtam az okát. Egy ideig még kínlódtam, küszködtem, hátha jobb lesz, aztán kiégve, szinte beleszarva az egészbe, éltem tovább, mintha nem is lennék párkapcsolatban. Az volt az oka, hogy nem tudtam elfogadni, hogy x idő (általában 2-2,5 év) után átalakul, nem voltam képes felvenni a mindennapok (monoton) ritmusát, mert azt hittem, hogy rám valami sokkal fantasztikusabb dolog vár… Várt is! Ó, de még mennyire! De meg kellett tanuljam felismerni, hogy ahogy minden, a párkapcsolat minősége is változik, rajtunk múlik, hogyan. Nem véletlenül nem ismertem fel idáig. Most azzal a férfivel vagyok, akivel lennem kell, mert ha nem így lenne, akkor ez a fel/beismerés nem történt volna meg és az ördögi kör pörgött volna tovább.
Logikusan vagy inkább intuitívan hozol döntéseket?
Az intuícióm sosem hagyott cserben.
Hogyan fejeznéd be a kérdést: Mi lenne más, ha…
* előbb születek 5 évvel
Milyen a te ideális szeretetkapcsolatod? Gondold végig milyen az a kapcsolat, amiben szeretve és biztonságban érzed magad. Igyekezz minél pontosabban leírni egy ilyen kapcsolatnak az ismérvét. Mik az alapértékek a kapcsolatban?Hogyan viszonyultok egymáshoz? Konfliktuskezelés módja? Szeretet kifejeződése?
A páromnak félelem, szégyenérzet és szorongás nélkül tudok beszélni az érzelmeimről. Kölcsönösen őszinték vagyunk egymáshoz, tiszteljük a másikat, elfogadjuk a másik tökéletlenségét és együtt nevetünk rajta. Ha elmondom a páromnak a véleményemet, azt ne támadásnak vegye, hanem tudja, hogy azért mondom, mert a legjobbat szeretném neki. Az alapértékek: őszinteség, kommunikáció, minőségi idő. Egymás legjobb barátai, lelkitársai és szövetségesei vagyunk, akik kéz a kézben, ha kell ketten mennek a világ ellen. Szeretetünket kifejezzük ölelésekkel, csókokkal, apró kedves gesztusokkal (csoki, elmosogatás), közös programokat szervezünk (mozi, séta). A konfliktusokat úgy kezeljük, hogy meghallgatjuk a másikat és megpróbáljuk a másik szemszögéből nézni a problémát.
2021-es mélységi összefoglalás
Év végi összegzés
Megpihenek. Felüdülve dőlök hátra, hogy végre ebben az évben nem kell menni dolgozni. Nyelek egy kortyot a farkasmályi pincesor 23-as számú borászatából származó vörösborból, mert a kezem hirtelen megindulna negatív irányba és a sérelmek kiszaladnának belőlem. Az új évre megfogadom, hogy más bérét nem vagyok hajlandó kitermelni, és meg fogom azt is kérdezni, hogy miért akkora baj, hogy megpihenek 20 perce, amikor előtte 2 óráig kidolgozom a belem úgy, hogy lehozom ugyanazt a darabszámot egyedül, mint máskor párban... Többet nem vagyok hajlandó pörögni ezen, mert SZABADSÁG van! Végre!
Hát na, ilyen az én kis unikornis lelkem. Akik ismertek, azok biztos most nagyot néznek, hogy az a lány, akit látszólag voltam, hová lett ...Felébredtem, vagy ahogy mondani szokás: öntudatra ébredtem. A lány, aki a gondolatait mindig papírra vetette, évtizedekkel ezelőtt elaludt, mert azt hitte a hagyományos elvek, erkölcsök, a "normális" élet az útja. Ma már tudom, hogy nem. Miért van bűntudatom?
Nagyon furcsa dolog történik velem mostanában. Kezdek jól lenni, jövök ki a gödörből és mégis folyamatosan nyomaszt belülről valami. A bűntudat. Hogy merek előre menni, hogy merek fittyet hányni a múltra, arra akit szeretek?
Aztán jön az ego, beszól: "Ő volt az, akinek nem kellett a közös jövőnk, ő volt az aki lemondott rólam, még annak ellenére is, hogy én mondtam ki, hogy legyen vége." "Kedves (cinikus hanglejtéssel) Zsolti éli a kis idilli, családi világát és sz@rik a fejemre! "
És itt kapcsolódik be egy másik gondolat, hogy aki képes ekkora tapló módon viselkedni velem, az megérdemli azt a szerelmet, amit adtam neki? (arrogancia és ego lvl 5000) Ettől függetlenül értem, hogy hol tart a saját életében (amiről neki halvány fingja sincs, mert a gyerekekbe menekülés miatt (direkt írom így) nincs ideje az önismeretre). Emellett azt is tudom, én miben és hol vagyok elakadva és halvány lila gőzöm sincs, hogyan tudnék ebből kikecmeregni.
Kapcsolódás…. Már a gondolatba is belebetegedem…. De csinálom, mert túl kell élnem, viszont dacból. Nem szívből csinálom és fos embernek érzem magam ez miatt, mintha kihasználnék másokat. (Én sem vagyok különb) Nyitok, kikukucskálok és visszazárom az ajtót, mert nem tetszik odakint. Nem tetszik, ami/aki fogad odakint. Egy dologért jönnék ki. Ha ott lenne az a férfi, aki megtette, amit meg kellett, eleget volt egymagában ahhoz, hogy megtalálja az erejét.
Próbáltam elvágni tegnapelőtt azt a szálat egy meditációval. Nem egy kisollóval próbálkoztam, hanem egy bazi nagy sövényvágóval. Ordítottam, mint aki elevenen nyúznak, amikor elképzeltem, hogy felemelem. Potyogtak a könnyeim, becsuktam a szememet, és csattintottam egyet az ollóval. (Azt nem láttam sikerült-e elvágni a szálat) Akkora trauma volt ez, hogy még dolgozni sem mentem. Talán ezt túl korai volt megtennem. Az is meglehet, hogy egyszerűen lehetetlen elvágni ezt a szálat. Ma éjjel róla álmodtam és sírva keltem, mert érzem, hogy tudja, mit művelek. Hogyan erőszakolom meg magam. Hogyan csinálom azt, ami ellen az összes sejtem tiltakozik. Én meg csak megyek folyamatosan a komfortzónából kifelé és próbálom ezt az irgalmatlan bűntudatot legyőzni magamban. De talán nem kellene harcolnom ezzel sem….
És jött egy jel, ami megerősített, ami visszatérített a helyes útra, visszaadta a hitemet:
Azt érzem igaznak most, hogy visszahúzódom még egy kicsit abba a szobába és figyelek.. Talán túl korai volt még kikukkantanom. Még nem jött el az én időm…. De egyszer el fog.
Hiszel-e eléggé?
Ja, amúgy a Zsolti álnév. Énakadémiás berögződés, hogy minden pasi Zsolti. :D
Mindenkinek van egy belső mozgatórugója, egy olyan megfoghatatlan valami, ami belülről irányítja és azt úgy nevezzük, hogy hit. A hitet sokszor elvekhez és erkölcsi normákhoz kapcsoljuk, pedig voltaképpen nem más ez, mint az egyén belső iránytűje.
A minap egy beszélgetés alkalmával az ismerősöm megfogalmazta, hogy hisz az igaz szerelem erejében, abban, hogy a másik iránt érzett szeretet/szerelem adja egymás felé a tiszteletet, az elfogadást és hogyha szeretünk valakit, ahhoz semmi sem fogható. Akkora pozitív hatással van az ember életére, hogy megnövekszik tőle a munkahelyi teljesítmény, sokkal segítőkészebb, kedvesebb, figyelmesebb lesz a többi embertársával. Abban hisz/hiszünk (teljesen pontosan azt fogalmazta meg, ami az én belső mozgatórugóm is), hogy a szerelemnél, a férfi-női kapcsolódásnál nincs magasztosabb erő, hisz ebből az energiából, közösen teremtünk otthont, békét. Mindent. És ez valóban így van. Vajon el tudjuk-e ezt akkor is hinni, amikor beüt a krach, és nincs már velünk a szeretett személy? Amikor elhagynak minket, teljes reménytelenségbe és hitetlenkedésbe fordulunk át. És ahogy egyre több emberrel beszélgetek az ÉA-n, ezt tapasztalom. Kérdésekben is megnyilvánul:
Hogy hihettem neki?
Hogy dobhatja el mindazt, amiben hittünk?
Nem hiszem el, hogy ez történt!
Félelmetes felismerések ezek, hogy valójában nem az fáj, hogy elhagytak, hanem konkrétan a bennünk felépített hitrendszert bombázták le.
Az ÉA-n van egy korszakos rendszer, aminek alapján meg tudjuk érteni, hol tartunk, mi történik velünk, és ennek segítségével tudunk dolgozni az előrelépésen. A ráció halála után tartok, de még a hit ugrása előtt. (ráció=észszerűség). Az utóbbi napokban sokat agyaltam azon, hogy mikor alakulhatott ki bennem annak a hitrendszernek az alapja, amire egyébként sok hamis dolgot is rápakoltam, s a választ meg is kaptam: még valamikor kislánykoromban. Valamelyik hétvégén a tévében az Aladdin ment és egyből felkaptam a fejem egy mondatra: „Nem megyek olyanhoz hozzá, akit nem szeretek” (Jázmin hercegnő mondta az apjának). Kislány korában mindenki egy kis hercegnőnek érzi magát és álmodozunk, hogy „jön a herceg fehér lovon”. Nem mondom, hogy nem manipulálták az agyunkat ezekkel a mesékkel, de még mindig normálisabb ez a minta, mint a mostani. (Nem kívánom részletezni…) Úgyhogy a mi generációnk (25 évtől, nagyon jó indulattal 35 évig) ezért is nyomja egyedül. Nincs bajba jutott „hercegnő” a feminizmus miatt ezáltal nem is tud eljönni a „herceg fehér lovon”. Valahol hibás ez a hitrendszer is. A minap édesanyámtól kérdeztem értetlenül, hogy ők (45-55 év) el mertek válni, ki mertek szállni a fosból a szarból, addig az utánuk lévő generáció (35-45év) miért nem. Miért van ekkora szakadék a szüleink és a köztünk lévő generáció között? Illetve a saját generációmon belül is miért ekkora azoknak a száma, akik egyedül vannak? Nők is. Férfiak is. Anyám egyszerű választ adott erre: megszűnt a katonaság. Ha jobban belegondolok, a katonaság által elsajátították a férfias jelleget: döntéseket kellett hozni, felelősséget kellett vállalni a tetteikért stb. Az apámék után lévő generáció csupa papucs: ha valamit akarnak magukért tenni, arra rá van mondva, hogy „egy önző g*ci vagy, mert nem gondolsz a családodra, a testvéredre, anyádra, apádra” Blablabla...” A miénk meg érzékeli a problémát, tnem érzi önzőségnek, mert a szüleink még értelmes, döntésképes felnőttek tudtak lenni (a hibáik ellenére is), megvannak bennünk a #kurv@nagyfelismerések, de a kettőnk között lévő generáció tolja ránk a faszságait és ez káoszt okoz. Az ismerősömnek említettem ezt, aki 42 éves (tehát közelebb áll már anyukámékhoz) és ő megerősített ebben. Ő is azt tapasztalja, hogy ez a 35-45 éves korosztály valahogy földönkívüli. És ez az ami miatt meginog a hitünk. Az enyém legalábbis teljesen, mert Zsolti a „földönkívüli” generációból való, mert azt látom, hogy hiányérzetből épít fel egy egész hitrendszert magában, amivel én nem tudok azonosulni. Sokat bántottam magam és még a saját emberségemet is képes voltam megkérdőjelezni! Ő meg az én hitemben kételkedik. Elkezdtem rajta dolgozni. Mi a zsigerileg igaz? Mi az, ami csak úgy belekerült és mérgező? A szüléssel és a gyerekekkel kapcsolatos megnyilvánulásaim mind a kukába kerültek. S mi az igaz? A gyerek a szerelem gyümölcse. A férfi-női minőség. Az igaz szerelembe vetett hit. És hogyan vagyok képes a történtek után azt állítani, hogy a hitem igaz? Onnan, hogy nem kell észérveket felsorakoztnom a létezésének bizonyítására, elég csak emlékeznem és éreznem.
Mi a szösz?
Mély levegő beszív. És kifúj. Szünet. Csend. Az elme lenyugszik. Mi az ami marad? Én. Minden vagyok egyszerre. A zuhanás és a repülés, a sötét és a fény, a tűz és a víz. Nem vagyok egyik sem, mégis minden vagyok, de még nem hiszel el. Nem tudom elhinni. És azért nem, mert már nem lobog bennem az akarat lángja. Már nem akarom megváltani a világot, nem akarok hódítani, egyszerűen nem tudok akarni. Van bennem tűz, de már nem gyullad fel mindenre. Van bennem víz, de nem háborog, nem mos el mindent. Nyugalom van, de belül még sincs, mert valakire figyelek. Magamra.
Ma történt egy furcsa incidens. A főni odajött hozzám ma és megkérdezte, hogy mikor jövök már össze Zsoltival. Kikerekedtek a szemeim, meg még el is pirultam, mert még a gondolata is frusztrációt keltett bennem. Nem olyan mértékű frusztrációt, amivel tagadja az ember az igazat, se nem olyan sértődött, mi-a-@sz-közöd-van-hozzá-kötsög reakció volt ez, hanem valami teljesen új: Mi a francból gondolja ez, hogy bármit is akarna tőlem Zsolti? (Az a Zsolti, akivel jól elröhögcsélünk a munkahelyen és jót beszélgetünk, de az utóbbi nagyon ritka eset, tehát inkább ilyen haveri kapcsolatot ápolunk)
Rá is kérdeztem. A főni azt állítja, hogy többen észrevették, hogy van „valami”. Én erre őszintén azt feleltem, hogy én abszolút nem figyeltem fel erre, mert a fókuszom azon van, hogy jobban legyek a szakítás után – amiről egyébként tud a főni is - , és abszolút nem tudok egy férfihez sem kapcsolódni. Ahogy ezt kimondtam, egyből meg is döbbentem, mert így megfogalmazva baromira igaz volt. Természetesen jönnek férfiak, lelkesek, érdeklődőek, kedvesek, sőt még randira is hívnak de rohadtul nem tudok egyikre sem úgy ránézni. Az Igazi Zsoltival többször is szakítottunk, próbáltam az amazonos kutyaharapást szőrivel elvet alkalmazni, de az egy zsákutca volt, így ezután a szakítás után még a randi is csak fogcsikorgatva megy. Nem azzal van a baj, hogy nincs önbizalmam meghódítani valakit. Nem. Egyszerűen nem megy a kapcsolódás, nem az, hogy nem akarok, mert vannak próbálkozásaim. NEM MEGY! Az Igazi Zsolti előtt levetkőztem és a lába elé leraktam mindenemet, még a fegyveremet is. Ez a fegyvertelenség megbénít. Eddig fejeket vágtam le, harcoltam, küzdöttem. Nem megy, mert ez a férfi fogta a kincseimet és eltűnt, ott hagyott a gödörben meztelenül. Persze nem hagytam el magam, elkezdtem kifelé mászni, de a gödör szélén állva billegek és úgy érzem, bármikor visszaeshetek és még mindig rohadtul meztelen vagyok, nem tudom, merre induljak. Hiányzik az a tűz (hit), ami eddig előre vitt. Látom a fényt, de még nagyon halvány, eközben csak magamban kavargok, s bukkannak elő újabb démonok, árnyak, amikkel már nem olyan félelmetes szembenézni, viszont sokkal mélyebbről jönnek elő és igen nagy jelentősége van az életemben. Ilyen pl a szüléssel kapcsolatos gondolataim. Még a múlthéten heves tiltakozást váltott volna ki belőlem a téma, most csak annyit tudnék mondani: „Majd alakul”. Nem vált létkérdéssé és életcéllá, de nincs már bennem frusztráció ezzel kapcsolatban és ehhez kellett egy baráti beszélgetés, majd este egy videó, hogy a felszínre bukkanjon és megoldjam magamban. Nagyon furcsa, hogy évekig küszködök egy problémával, és egy téves hitrendszert alkottam köré, aztán szinte egy nap alatt átformálódik bennem. Gyógyítom magam, és ezzel vagyok elfoglalva a nap minden percében. Saját magamon van a figyelmem és jelenleg elvagyok így, illetve az ÉA-n tevékenykedem, mert hasznosnak érzem. Pont tegnap volt egy meeting J. Istvánnal és ő mondta, hogy jót tesz, ha ebben az állapotban segítünk másoknak. A megérzésem szintén bejött, amikor jelentkeztem erre a feladatra, éreztem, hogy jót fog tenni. Tehát a megérzéseim még működnek és erre kell most hallgatnom, de ez nem megy, ha másra fókuszálok.
"Féled a halált?"
„A mélység sötét bugyrát, ahol megmérettetsz és megbűnhődsz tetteidért.” - Davy Jones
Ma nagyszerű dolog történt velem! Az Énakadémián (továbbiakban ÉA) megkaptam a segítői státuszt, ami hatalmas büszkeséggel töltött el. Az elmúlt napokban nem unatkoztam, ugyanis az ÉA-n ráírtam egy nőre, aki egy szakítást követően került a közösségbe, azóta vele beszéljük ki az érzéseinket. Nagyon jó érzés őt meghallgatni, hisz olyan dolgokat fogalmazott meg, amikből én is tudtam profitálni. Örülök, hogy tudok neki segíteni a saját tapasztalataimmal, megéléseimmel, még akkor is, ha azok nem voltak épp kellemesek a számomra. Ha elzárkóztam volna ezek elől, most nem tudnék segíteni egy igazán csodálatos, csupaszív hölgynek. Érzem, hogy hasznos, értékes és fontos vagyok. Csodálatos dolog segíteni a másikon, de azt is tudom, hogy ez nem menne a múltam nélkül, amire egyre inkább büszke vagyok. A Camino óta úgy érzem, hogy megbékéltem magammal, a sorsommal és azzal, hogy minden értem történik. Minden egyes leckét, tanítást szeretettel fogadok, még akkor is, ha olykor baromira fáj. Ok és okozat.
A minap beszélgettem a munkahelyemen egy nagyon bölcs, idősebb férfivel, aki évek óta gyakorolja a meditációt, tud egyet s mást a témával kapcsolatban. Elég hosszúra sikeredett eszmecsere volt, utólag is nagyon hálás vagyok érte. Igazából nem tudom átadni a tanítását így írásban, de arról esett szó, hogy az elménk és az fizikai valóság mennyire bekorlátozza a lelkünket, aki örök, időtlen és szabad. Ezekhez a korlátokhoz különféle negatív érzés társul ezek közül pedig a félelem áll a dobogó legmagasabb fokán. Örlős Gábor említette egyszer, hogy az ember alapjában véve két dologtól fél: a magasságtól és a hangos dolgoktól, a többit mi magunk kreáljuk. Érdekes teória, azonban a bölcs kollégám szerint a haláltól való félelmet is ide sorolhatjuk. Ezen nagyon elgondolkodtam. Csernus A kiút című könyvében kitért erre is
Nem fűznék hozzá most kommentárt, mert minden egyes mondattal egyetértek és ezt is tapasztalom. #megerősítések
Biztos, hogy jó úton jársz?
Az előző pár bejegyzésemben beszéltem a komfortzónáról és sok más egyéb dologról is. Ma jött velem szembe a megerősítés, hogy: „Igen, basszus, így kell csinálni! Amit gondolsz, amit cselekedsz, az helyes!” Joós István érthetően és némileg sokkal választékosabb nyelvezettel elmagyarázza, miről is van szó és felolvas egy levelet is, amit ízekre szedeget. Nekem ez a megerősítés azért volt fontos, mert sok esetben azt látom, hogy az emberek belesüppednek a kényelembe és mellet verve, nagyképűen azt szajkózzák, hogy ez a helyes, az a jó út, és amit én gondolok az élet működéséről az tulajdonképpen bullshit. A lóf@szt nektek, ti vagytok a bullshit! (Jó ez megint arrogáns volt, de miért ne lehetnék arrogáns?) Az érem másik oldaláról vizsgálva, azért tűnik Joós István életszemlélete vagy az enyém rossznak, mert azért bizony tenni kell, energiát kell belefektetni és nem utolsósorban, hatalmas kockázattal is jár. Katt. ide, persze csak ha nem veszed zokon! ;)
Vállalod-e magad?
Egyre többször teszem. Lehet, hogy az írásaimból az érződik, hogy magas lóról beszélek, de nem így van, csupán csak temperamentumos vagyok, amikor véleményt kell formálnom. Egyébként szeretettel és tisztelettel fogadom mások véleményét is és szeretem más perspektívákból is látni a dolgokat. A nagy kontrasztot az okozza, hogy nyers vagyok és nem tudok szépen, agyonra cicomázottan, szép kifejezésekkel megszólalni egy adott témában. (Ezt gyakorlom egy ideje). A másik dolog, hogy tudatos vagyok a kapcsolataimra is és igenis meghúzom a határokat, mi az, ami már annyira kiveri nálam a biztosítékot, hogy képes vagyok megszakítani vele a kapcsolatot is akár. És ez nem azért van, mert nem szeretem vagy haragszom rá, egyszerűen csak bezáródott az ajtó felé. Nem vagyok haragtartó és bosszúálló típus, de jobb, ha az olyan ember elkerül, akit egyszer kizártam az életemből. És lehetek én ettől bunkó meg f@szkalap a másik szemében, ha hülyének nézett, áj em szó szorri, de fel is út, le is út. Agyő, köcsög! Senki palotájában nem leszek udvari bolond! Ezt nem érzem önzőségnek, sokkal inkább tiszteletet érzek magam felé, hogy ismerem a határaimat és be is tartom őket. Természetesen nem azt állítom, hogy amit én cselekszem és ahogy én működöm az rendben van. Egyáltalán nem is az a lényege a bejegyzéseknek, hogy én meggyőzzek akárkit is az igazamról. Dehogy. Lehet, hogy évekkel később ezt a posztot is másképp fogom látni. Mert benne van a pakliban, hogy valaminek a hatására megváltozom, ugyanis a változás állandó, egy elengedhetetlen összetevője az életnek. Természetesen sokszor ellenálltam ennek a változásnak én is. Valamelyik könyvben olvastam, vagy talán videóban hallottam, amiben a változást egy nagyon erős sodrású folyóhoz hasonlították. Amikor az ember beleesik , akkor az az első, hogy valamiben megkapaszkodik (ragaszkodás), félve attól, nehogy a folyó (a változás) rossz helyre sodorja. A nagy kapálózásban elő fordulhat az is, hogy árral szemben kezd el úszni az emberünk, de abba nagyon el lehet ám fáradni. Ez tényleg így van. Sokszor úsztam már árral szemben én is, elhagyott az erőm, elfogytam és hagytam, hogy sodorjon. Végül kiderült, hogy baromira nem kellett volna paráznom. Benne van a pakliban, hogy pont egy vízesés felé sodor, ami ki tudja milyen magasról zúdul alá, akár bele is halhatunk. És itt jön képbe az, hogy mekkora lelkierőd van. Képes vagy-e a zuhanás után elrugaszkodni a tó, tenger, óceán fenekétől és a felszínre törni? Vagy magadba roskadva gyászolod, mit hagytál magad után és közben szépen lassan megfulladsz? Én hiszem, hogy ez a túlélési ösztön mindenkiben benne van. Van, aki egyből felismeri a helyzetet: „B@szd meg, ha itt maradok, meghalok!”, de vannak lassú reakciók is, amik halállal végződnek, de a halál után újraszületünk és immár a parton folytatjuk. Így vagy úgy a változás bekövetkezik.
Sokszor tapasztalom azt a környezetemben, hogy az emberek panaszkodnak: nem jó otthon; sok a probléma az asszonnyal, az emberrel; anyagi gondok;kal küszködnek a munkahelyén nem érzi jól magat...stb. Én figyelmesen végighallgatom, de amikor azt hallják tőlem, hogy változtass; költözz el, válts munkahelyet, mindig úgy néznek rám, mintha nem e világi nyelven beszélnék… Persze ezt csak akkor mondom, amikor az illető már mindent is megpróbált, ergo elment a falig. Ha ott a fal, akkor más irányba kell mozdulni és ha ez drasztikus változtatásokat követel, akkor hirtelen mindenki sátrat ver a falnál és ráérősen kempingezgetni kezdenek. Engem aztán abszolút nem zavar, mindenkinek szíve-joga azt csinálni, amit szeretne, rég kinőttem a megmentő szerepkörből, mindenesetre b@ssza a csőröm, hogy ennyire tétlenek.
Egyszer megkaptam, hogy én egy „korlátok nélküli kurv@” vagyok. Mi tagadás jól felbosszantott, ugyanis egy olyan nőtől kaptam (nem személyeskedni óhajtok), aki az egész életét egy burokban (nulla élettapasztalat, durván antiszoc: nincsenek barátnői, alig jár emberek közé) töltötte, legalábbis abból ítélve, amit hallottam róla. Jó, tudom, ez előítélet, de amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Tehát, amiből én egy korlátok nélküli kurv@” lettem a szemében az annyi volt, hogy az életszemléletem nem egyezett az övével. Vicces az egészben az, hogy nem a szemembe mondta, hanem végig a hátam mögött pofázott. Egyszer írtam is neki, és nem meglepő módon válaszra sem méltatott (mert ugyebár, mit képzelek én magamról, hogy merek írni őnagyságának), helyette annak a bizonyos illetőnek kezdett el ócsárolni. Mókás! Még én kész voltam egy face to face ütközetre a korlátok nélküliségemből adódóan, ő fülét-farkát behúzva a hátam mögött pofázott tovább. Természetesen ő tartja magát az igaznak, de hagyom, legyen ebben a hitben. Ő az a tipikus földhözragadt, a társadalmilag elfogadott erkölcsi mintákhoz görcsösen ragaszkodó típus, aki képtelen a változást befogadni. Nem nekem lesz ebből több problémám, hanem neki. A másik dolog, hogy mérhetetlenül arrogáns, pökhendi és tiszteletlen volt. Számomra ez a tudás, a tapasztalat hiányának elrejtése. Illetve az egó védelmi mechanizmusai. „Nehogy már egy 28 éves pics@ osszon ki!!!” (Viszont lényegesen többet tapasztaltam, mint ő és valószínűleg ezért is kaptam azt a jelzőt. Nekem ezek a tapasztalások kellettek ahhoz, hogy egy sokkal jobb ember legyek annál, aki voltam. És igen, büszke vagyok rájuk, még akkor is, ha ez másnál kib@ssza a biztosítékot!) Nem azt mondom, hogy én tökéletes vagyok és követendő példa vagyok, még egyszer hangsúlyozom, hogy nem. Abban azonban 100%-ig biztos vagyok, hogy lélekben és fejben sokkal előrébb járok, mint a legtöbb ember és ez annak köszönhető, hogy merek kockáztatni, és bátran fejest ugrok az ismeretlenbe még akkor is, ha tudom, nagyon megüthetem magam.
Gondolatok a szerelemről
A legnagyobb szerelem mindig váratlanul jön. Kérdezés nélkül beb@szódik az életedbe, mint egy atombomba és fenekestül felforgat mindent. Tudjátok, mint a filmekben.
Nem vagyok nagy álmodozó, és mérhetetlenül romantikus alkatnak sem vallom magam, azonban van egyfajta hitrendszerem a szerelemről, a minőségéről. Arról, hogy mit „kellene” érezni (nem tudom, hogyan fejezhetném ki magam érthetően).
Azt mondják, az ember többször is lehet szerelmes az életében. Valóban, így van, ezt tapasztaltam már én is, de nem mindegy a kapcsolat minősége, milyen életkorban vagyunk stb. Szerintem a legtöbb ember kamaszként azt hiszi, hogy akkor volt igazán szerelmes. Én ezt parasztvakításnak gondolom, ugyanis fiatalabb korban még nem pakolódik rá az emberre annyi mocsok, ezért tisztábban tudja megélni a dolgokat. A kutya ott van elásva, hogy ahogy telnek az évek, egyre jobban sérülünk, egyre több problémát kell megoldanunk, és ezek a negatív együtthatók változásra kényszerítenek minket. Akár a tökéletes ellentétévé is válhatok annak az embernek, aki mondjuk 10 éve voltam. Ezt rohadt nehéz megemészteni ám, főleg annak, akinek gyenge a gyomra az ilyesmihez. Nincs kiforrott személyiségünk, de beleugrunk kapcsolatokba, mert tapasztalni akarunk, szeretni és szeretve lenni. A legjobban akkor tudom szemen köpni magam, amikor azért maradok együtt valakivel, mert félek az egyedülléttől. Itt már megalkuszok az ördöggel, beérem kevesebbel és élet-unva várom, hogy elteljen haszontalan kis életem…. Az ilyen embernek mi járhat a fejében ilyenkor? Isten lássa a lelkemet, hogy szeretném ezt megérteni, és tök jó lenne erre a kérdésre választ kapni!
Létezik egy olyan szerelem mindenki életében, amire még 99 évesen is emlékszünk. Az élet fura anomáliája, hogy ez a szerelem az esetek döntő többségében sosem az illető házastársa volt. Vajon miért alakulhatott ez így? (Nem olvastam ezzel kapcsolatban tanulmányokat, statisztikát, azt itt leírtak a saját elmém szüleményei) SENKI NEM AZZAL VAN, AKI NEKI RENDELTETETT! Ez nagyon régen csúszhatott el, még abban az időszakban, amikor a házastársakat a szülők választották ki aszerint, hogy milyen családból származik. Természetesen akad ellenpélda is bőven, amikor a szerelmesek elszöktek, mégis roppant elenyésző ez a szám összességében. Azok akik elszöktek, tudtak normális családi mintát adni a gyermekeiknek, míg azok, akiket kényszerítettek, azok a káros mintát fogják továbbadni, miszerint, úgy van rendjén, hogy azt a rózsát szagolod, amilyet szakítottak vagy szakítottál elsőre... És így száll tovább ez az „áldás” és „átok” generációról generációra. A mai modern, felvilágosult világ még szenvedi üknagyanyáink és üknagyapáink hagyományos, berögzült, földhözragadt mintáit, de hála az internetnek és a globális nyitottságnak, egyre többen elkezdtek kiszakadni ebből az erkölcsi fertőből. Egyre több a válás, egyre jobban kitolódik a házasságkötés, családalapítás. A szüleim generációja kezdett felébredni.
Az elváltak életkor szerinti összetételében jelentős változások történtek az elmúlt néhány évtizedben. Ezek általános jellemzője, hogy egyre idősebb életkorban bontják fel házasságukat a párok. Míg 1990-ben a nők a 30-as éveik elején váltak el leggyakrabban, addig az ezredforduló óta ez az esemény áttolódott a 40–49 éves korcsoportra. Az elmúlt közel három évtizedben több mint kétszeresére emelkedett a 40-es életkorukban elvált nők aránya, de jelentősen, csaknem háromszorosára nőtt az 50-es éveikben házasságukat felbontó nők aránya is. Ezzel együtt a 35 év alatti női korosztályban kevesebben váltak el. 1990-ben a nők több mint egyharmada a 20-as éveiben járt a válás kimondásakor, 2017-ben viszont kevesebb, mint 9%-uk tartozott ebbe a korosztályba. Hasonló jellegű változások történtek az elvált férfiak körében is. Míg 1990-ben a férfiak kétharmada 40 évnél fiatalabb volt a válás idején, addig arányuk 2017-re megfeleződött. A férfiaknál korábban is a 40-esek körében volt a leggyakoribb a válás, arányát tekintve azonban ez az életkor egyre dominánsabbá vált, hasonlóan az 50-es éveikben járó elváltakhoz, akik 2017-ben a második leggyakoribb korcsoportot képviselték az elvált férfiak körében. 2017-ben a házasságok stabilitása – a házasfelek kombinált korcsoportját tekintve – a 40-es éveikben járó pároknál volt a legkritikusabb, mivel a válások több mint egynegyedében (28%) mindkét fél ebbe a korcsoportba tartozott. Az elváltak életkorának emelkedése szorosan összefügg a házasságra lépők átlagos életkorának növekedésével… (forrás KSH)
A számok is bizonyítják, hogy a teóriám valamennyire megállja a helyét, ugyanis ez a szabad világ elkezdte átformálni az emberek gondolkodását, új mozgalmak, új világszemléletek sokasága zúdult az emberiségre, ami sokakat felébresztett.
Persze még vannak földhözragadt emberek, akik népszerűsítenék ezeket a régi eszméket, ami alapjában véve teljesen rendben van, de attól függetlenül bele fog törni a bicskájuk. Aki szarból akar várat építeni, az ne várjon csodákat. Lehet bizonygatni, lehet az árral szemben úszni, lehet ragaszkodni. Nem az fogja megszívni, aki ezt az ideológiát követi, hanem a gyereke. Sőt! Megkockáztatom, hogy a legnagyobb vesztes az ilyen ember gyerekének a párja lesz.
Én mindig is azt vallottam, hogy csak szerelemből érdemes házasodni. És én ezt be is fogom tartani, nem fogok olyan embernek igent mondani, akinél nem érzem 100%osan őszintének. Sokan itt b@sszák el, mert elveszik/hozzámennek ahhoz, akivel már ősidők óta együtt vannak, annak reményében, hogy a házasság majd új színt visz az amúgy már ezer éve megfakult kapcsolatukba. Aztán sokan ilyen indíttatásból vállalnak gyereket is. Nem azért, mert ő lesz a szerelmük gyümölcse, hanem tőle várják a megváltást. Aztán ki is derül sok esetben, hogy ezek a dolgok csak álcák voltak, a szekrény tele van csontvázakkal, amihez meg egyébként ragaszkodnak, mert: „Úristen, hát annyi mindent megéltük már együtt!” „Az a sok emlék...” (Szarkasztikus fejhangon affektálva mondom) Blablabla…. Duma, duma, üres duma, hogy meggyőzze az ember saját magát, miért kell folytatni az amúgy már halott kapcsolatot. Aztán egy valag pénzt kidobnak párterápiára, de náluk az sem segít, ez csak tüneti kezelés. Az igazi szerelmes pároknál, akik tényleg azzal a mindent elsöprő szerelemmel lángoltak egymás felé, úgy gondolom, nincsenek problémák. (Jó, jó vannak nézeteltérések, de nem erre gondoltam most) Az ilyen pároknál maximum néhány óráig tartó orrolás van, és túllépnek a másik viselkedésén, győz a szeretet, a megértés. De ugyebár semmi sincs ingyen, mint ahogy ezért a szerelemért is tenni kell. Hiába érezzük magunkban. Egy ilyen nagy szerelem hatással van mindenre. Az illetőre, a környezetére, a lelkére, a személyiségére, olyan pozitív energiákat mozgósít az emberben, hogy ember legyen a talpán, aki ezt kontrollálni tudja. De pontosan ez az erő az, ami teremtésre sarkall. Teremteni pedig csak a semmiből lehet. Ha már van valami a teremtés építkezési területén, azt le kell rombolni, legyen szó , régi kapcsolódásokról, egy meglévő házasságról, házról, munkáról, bármiről. Ehhez kell bátorság is, amit vagy örököltünk vagy nem. És itt vissza is kanyarodtam az „áldáshoz” és az „átokhoz” . Ehhez még mindig szükséges némi önismeret, tenni akarás és fejlődésre való hajlandóság. Ám van akinek megéri a fáradságot, van akinek nem. Nem az én dolgom megítélni. Ki fog derülni, mert aki nem azt tette, amit a szíve súgott, annak a halálos ágyán így fognak kezdődni a gondolatai: „Mi lett volna, ha...”
Önfeladás
A Camino hatására találtam magamban egy kincsesládát, amit kinyitottam. Benne találtam sok-sok elrejtett tudást, rengeteg felismerést, szellemi értéket.
Ha sok helyen jár az ember, legyen az külföld vagy belföld, annál több embertársával tud kapcsolódni. Ezek a spontán kialakult beszélgetések mind-mind hozzátesznek a személyiségünkhöz és nem utolsósorban sokkal több szemszögből tudunk nézelődni, vizsgálódni. Ha meghallgatjuk a másik ember véleményét és elgondolkodunk mondandóján az több ajtót is kinyit. Ha emellett a tudás mellett még elkezdünk olvasgatni önismereti, pszichológiai könyveket, ott már egy picit ingoványosabb talajra érkezünk. És minél több a magunkba szippantott tudás, annál zagyvábbnak tűnik minden. Zavar van, nem tudjuk, hova kerültünk. A káosz, ami az ember fejében van, az rémisztő tud lenni, főleg azért, mert ismeretlen. Ilyenkor az ember nem tudja hova tenni a gondolatait, az érzéseit, sőt sok esetben még saját magát sem. Aki benne van a saját kis burkában (nem a muszlim viseletre gondolok), a saját kis komfortzónájában az egy idő után megreked egy szinten, bele tud fásulni, unni dolgokba, egyszóval bedarálja a gépezet. Aztán a tétlenségből fakadóan sokan bele is kényelmesednek ebbe a szituációba, ami szintén azt eredményezi, hogy nem is akar továbbhaladni, mert idegen, ijesztő az új terep, egy félelmekkel teli állapotot idéz elő benne a haladás. És igen nagy erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy legyőzzük a félelmeinket, önmagunkat. Én szerencsére ettől nem féltem sosem, mert én egy ösztönlény vagyok, ösztönösen cselekszem, érzelmi alapon. A racionális gondolatmenetemet meghallgatom, de általában mindig elvetettem, ami szerintem nem baj, mert úgy gondolom, hogy az érzelmeink legtöbbször a tudatalattink megnyilvánulása. Persze nem azt mondom, hogy minden embernek az érzéseit kellene követni, de azt ne felejtsük el, ha elnyomjuk az érzéseinket, akkor sosem érezzük jól magunkat, hosszútávon pedig betegségeket idézhet elő ez az állapot.
Ismét Csernus szavait hirdetném:
Ismered-e magad?
Nem tudom még mi ennek a rovatnak a lényege, azt előre leszögezem, hogy lesznek benne provokatív elemek.
Ma eszméletlen módon cikáztak a fejemben a gondolatok. Akkora zsibvásár volt, mintha a piacon lennék és mindenki az én hangomon szólalt volna meg, sőt volt, hogy egymást túlharsogva licitáltak, mintha valami komoly árverés lenne. Mivel hónapok óta gyakorlom a meditálást, szerencsére ki tudtam magam helyezni a megfigyelő pozícióba és a partvonalon állva hallgattam, figyeltem a különböző tulajdonságú éneim érzelmi túlfűtöttségükben történő kiabálásait. (Nem vagyok skizofrén és disszociatív személyiségzavarom sincs.) Ezek az éneim csupán csak a gondolataim voltak, amelyek között volt hangosan rikácsoló, hisztérikus, agresszív, csendes, melankolikus, szomorú, közömbös, egyszóval elég szedett-vedett társaság gyűlt össze. A lényeg az, hogy MÁR tudatosan egyikkel sem azonosultam. Nagyon hosszú folyamat volt, mire eljutottam odáig, hogy nem én vagyok a gondolat és az érzés. Dr. Örlős Gábor meditációs gyakorlatainak köszönhetően meg tudom figyelni (én, az objektív, független megfigyelő) a gondolataimat és érzéseimet. Volt egy nagyon átfogó monológom, amit most megpróbálok leírni, de esélytelen, hogy ugyanabban a minőségben adjam vissza, mint ahogy az a fejemben elhangzott.
A minap a meditációm alkalmával szó esett az illuzórikus énről. Gábor szerint ez az illuzórikus én mind az, amire én azt mondom, hogy VAGYOK. Pl: Orvos vagyok, ügyvéd vagyok, anya vagyok, apa vagyok, férj vagyok, feleség vagyok, testvér vagyok, stb... Tehát, ha én orvos vagyok, akkor orvosként viselkedem. Ha feleség vagyok, akkor feleségként viselkedem, ergo magamra húzom azokat a tulajdonságokat, amik számomra megtestesíti az adott „szerepet”. Ezt nem tudom olyan szépen és érthetően elmagyarázni, úgyhogy itt a link: katt.ide
A fejemben megjelent piacon egyszer csak mindenki elnémult, mert mindenki egy csendes, könnyed hangra kezdett el odafigyelni. Ez a hang összeszedett volt és nagyon bölcs dolgokat kezdett el mesélni a többi énemnek (akik még mindig a gondolataim). Ez a bölcs énem, azt elemezgette, hogy milyen dolgokkal azonosultam régebben. Rocker voltam: Mit szoktak a rockerek? Lázadni, cigizni, szabályokat megszedni, leinni magukat...stb. Ezt csináltam sokáig én is. Aztán jött egy személy, aki berobbant az életembe és teljesen másképp kezdtem el látni a világot és önmagam. Szinte magamtól felhagytam az összes rossz szokásommal, nem azért, hogy megfeleljek neki, hanem egyszerűen nem leltem már örömömet benne. A bölcs énem hosszasan taglalta, hogy régen sem követtem az átlagemberek mintáit - ami részben köszönhető volt a rocker énemnek -, jobbára mindig a saját utamat jártam, ami sokszor fájdalommal és szenvedéssel járt, de sosem fordult meg a fejemben az, hogy másképp kellene csinálnom. Mindig sziklaszilárd hittel rendelkeztem és ez a hit az idő múlásával egyre kiterjedtebb és mélyebb lett. A hitem abban, hogy jól csinálom a dolgokat annak ellenére, hogy nincs látszólagos eredménye az anyagi világban. Mert ami bennem sokat ér az a szellemi tudásom. (És ezt nem nagyképűségből mondom, hanem alázattal.) Igaz, nincs semmiféle pszichológiai végzettségem, nem jártam coach tanfolyamra, egyszerűen csak figyeltem az embereket, a kapcsolódásokat, ezek mellett bátran beleugrottam mindenféle lehetetlen szituációkba a komfortzónámon kívül. Itt is van némi anomália, ugyanis másoknak a párkapcsolatban való létezés a komfortos, na nekem az szinte idegen pálya. Felismertem a tudatalatti működésemet, hogy egy nagyobb sérülés után olyanokhoz kezdtem el kapcsolódni, akik elérhetetlenek, de mégis elérhetőek. (távkapcsolat, szeretői státusz). A felismerés már félsiker, de mivel nem vagyok p*nci, így merek ezzel dolgozni és bátran fel is vállalom, hogy hát no, vannak sötét foltok az életemben és vannak félrekódolt mintáim, de merek dolgozni azon, hogy eltüntessem. Mások 45-50 évesen érik el ezt a szintet, ugyanis van egy közösség, aminek a tagja vagyok és ezt tapasztalom. Viszont ez nem rossz, sőt! Boldoggá tesz, hogy az emberek elkezdenek foglalkozni önmagukkal, azzal, hogy kik ők valójában. Volt olyan eset, hogy a hölgy 45 éves korára döbbent rá, hogy elrontotta az életét és panaszkodás helyett megtette a megfelelő lépéseket: elvált és saját vállalkozást indított. Az ilyen emberekre mindig fel tudtam nézni, és őszintén tudok örülni a sikerének. Ebben a közösségben megtaláltam a helyemet és végre olyan emberek vesznek körül, akik hajlandóak a fejlődésre és borzasztó bátrak, őszinték, segítőkészek. Nagyon hálás vagyok, hogy ott lehetek!
A bölcs énem hosszasan ecsetelte, hogy hiteles nő és ember vagyok. Ha meghozok egy döntést (h szar is), akkor azt tűzön-vízen keresztül végigviszem. Az, hogy van presztízsem csak az utóbbi napokban derült ki, amikor anyámnak többen visszajeleztek, hogy a caminos beszámolóm alapján kivívtam több ember tiszteletét is. Természetesen jól esik, de nem ezért indultam el, hanem azért, hogy átgondoljak egy-két dolgot, rendet rakjak magamban. És bennem leginkább a hit ingott meg. Olyan kérdésekkel keltem útra:
Biztos, hogy az a helyes, amiben én hiszek?
Biztos, hogy úgy kellene működnie egy kapcsolatnak, ahogy én gondolom?
Mi a helyes? Mi az igaz?
Biztos, hogy nem én gondolom rosszul?
Miért kérdezgetem ezt magamtól?
Miért én gondolkodom erről?
Végül arra jutottam, hogy mindenki az adott szinten a legjobb belátása szerint cselekszik. Aztán, ha jön az ébresztés egy hatalmas pofon kíséretében, akkor vagy elmozdul vagy állja az ütéseket (hosszabb, rövidebb ideig). Itt egy nagyon személetes példa Dr. Csernus Imre A kiút című könyvéből.
Aztán mostanában jönnek a megerősítések, hogy nincs semmi baj az életszemléletemmel, az értékrendemmel. Miután hazaértem a Caminoról, XY rákérdezett egy adott dologra, majd a ledöbbent csend után ennyit mondott: „Nem neked kellett volna ennyit sétálnod!” Nem tudom, hogy ő csak azért mondta-e, mert azt akartam hallani, de a megérzésem azt súgja, hogy őszintén így gondolta. A mi nap pedig a barátnőmmel (aki mellesleg coach) elemezgettük a Csernus által említett tudatos seggfejt (én finoman csak tudatos hülyének hívom). Barátnőm nagy vonalakban elmagyarázta a tudatosság szintjeit és azt mondta, hogy a kettes (felsimerés) hármas (cselekvés) szintugrásnál van a legnagyobb elakadás. Szénné elemezgettük életem férfi főszereplőjét.. Közben barátnőm ellátott pár jó tanáccsal és hasznos kérdéseket tett fel nekem. Amiket a bennem élő bölcs meg is válaszolt: Az út mindegy, a lényeg a haladás.